o Teatenger
teatenger logo
kerámia

Honnan ered a név?

A teatenger, másik nevén csahaj (chahai) a kerámiaedények gyűjtőneve a kínai kungfu teázás hagyományában.
A kungfu teázás Csaocsouból (Fucsien tartomány) ered, elnevezése a kungfu harcművészet lépéseihez és gyakorlataihoz hasonlítható szertartására utal. Éppoly figyelem és fegyelem kell hozzá, éppoly fontos a végrehajtás folyamatossága, a hallgatás, mint a kínai harcművészetben.

A teáról

Amikor “teáról” beszélünk, mi mindig a “Camellia sinensis” növény, feldolgozott leveleire gondolunk.Az angol nyelvben külön létezik a “gyógynövény tea” – “herbal tea” vagy “gyógynövény infúzió” – “herbal infusion”, vagy az esetleg még használt “tisane” szó, amelyek bármilyen olyan növényi főzetet jelentenek, melyek nem a Camellia sinensis leveléből származnak. Különítsük el mi is gondolatban ezt a két csoportot, hiszen más-más növényekből készülnek.

teanövény

A teafélék nagy családjából kizárólag a Camellia sinensis-ből készül emberi fogyasztásra alkalmas ital. Természetesen sok-sok változatot megkülönböztetünk ezen a nemzetségen belül is. Ugyanúgy, mint ahogy számos szőlőfajta létezik – például a Cabernet Sauvignon, a Chardonnay, a Merlot, a Pinot noir, a Syrah és még sorolhatnánk – a “fehér borszőlő” és “vörös borszőlő” fő csoportok alatt.
A tea növény vadon fejlődő változata akár 10-15 méter magas fává is megnő, őshazája Dél-Kínai határvidék, beleértve Laoszt, Vietnámot és Burmát és az Indiával határos területeket. Ezt hívjuk nagy levelű “Da Ye Zhong 大叶种” változatnak (Sinensis var. Assamica) melynek trópusi, szub-trópusi éghajlatra, bőséges csapadékra és párára van szüksége a fejlődéshez. A kis levelű, kisebbre növő változat (Sinensis var. Sinensis) sokkal ellenállóbb a magasabb hegyi, zordabb éghajlati körülményeknek, lassabban fejlődik, ízvilága pedig összetettebb. A két fő faj között sok átmenet, keresztezés létezik. Egyes változatok akár több száz évig is elélhetnek. Az ilyen öreg fákat a mai napig korlátozottan ugyan, de szedik/szüretelik és a leveleikből nagyon jó minőségű és ritka teákat állítanak elő. (például Kína Yunnan tartományában ebből készítik az utóérlelt “puer” teákat)levelek osztályozása

A teacserje termesztett változatait általában jellemzően visszanyesik a könnyebb szüretelés miatt. A levelek betakarítása történhet tradicionális módon kézzel vagy géppel. Az értékesebb teákat mindig kézzel szedik, így gondosabban, precízebben lehet feldolgozni az igen drága alapanyagot. Kínában is – ahol sokáig a tradicionális szedési mód volt a jellemző – egyre gyakrabban használják a gépeket az egyszerűbb teákhoz – mivel itt is évek óta emelkednek a munkabérek. A prémium teák szedési szabálya általában a “két levél és egy rügy”, vagyis a legmagasabban lévő rügyhajtás, a két fejlettebb levél felett. Természetesen számos szedési sztenderd létezik ami teafajtánként és időpontonként változó.

A különböző szedési módok alapján betakarított tealeveleket, különféle teákká dolgozzák fel. Csak és kizárólag a feldolgozás módja határozza meg a kapott tea típusát. Ugyanabból a teanövény leveleiből készíthetnek fehér, sárga, zöld, wulong, vörös (fekete) és utóérlelt teákat.
A Camellia sinensis növényből a fenti, hatféle teatípus készülhet. A teák kínálatának végtelen sokfélesége a tea növény variánsaiból, földrajzi és éghajlati különbségekből (“terroir“) származik, no meg persze az emberi kéz gondos munkájából. A tea készítőjének, gazdájának rendkívül fontos szerepe van, ő az aki a folyamatot irányítja, összefogja.

A szüretet és feldolgozást követően a kész tea mindig meghatároz különböző elkészítési és felszolgálási módokat – attól függően, hogy melyik országban és milyen tea típus készülünk elfogyasztani (fehér, zöld, sárga, wulong, vörös (fekete) vagy pedig utóérlelt azon belül is milyen…) A különböző helyi szokásokat és tradíciókat is alapul lehet tehát venni, az elkészítésnek különböző módjai lehetségesek. Így nyer értelmet például a híres “angol tea“, “orosz tea“ fogalma, még akkor is, ha a teanövények nem nőnek Angliában vagy Oroszországban (kivéve egy-két Nagy-Britannia-ban máshol létező tea kertet, illetve az oroszok közelében Grúziát – de az egy másik ország.). Ezek a kifejezések a brit vagy pedig orosz emberek ízlését és szokását követő elkészítési és felszolgálási módokra utalnak, nem pedig a tea földrajzi eredetére.
Az arabok jellemzően kínai zöld teát fogyasztanak erősre főzve, sok cukorral, mentával. A törökök a saját maguk által termesztett teát, jó erősre főzve szintén cukrozva, forró vízzel hígítva. Indiában pedig Masala Chai-nak vagy Chai-nak hívják a fűszerekkel (vagy anélkül) tejjel felfőzött fekete teát. Ahány ország, annyi szokás. A prémium indiai teák (Assam, Darjeeling, Nilgiri vidékekről) vagy a ceyloniak jellemzően nem a helyi piacra, nem a helyi lakosság számára készülnek.

A tea ízét és értékét a következő tényezők határozzák meg:
A teacserje fajtája:
A kínai teacserjének több mint 3000 variánsa létezik mindegyik egyedi tulajdonságokkal. Ezeket különböző céllal fejlesztették ki: a klímatűrő képesség fokozása, bizonyos talajtípushoz való alkalmazkodás, tengerszint feletti magassághoz való alkalmazkodás, különböző ízjegyek hangsúlyozása vagy pedig, hogy egy bizonyos típusú tea készítésére a legalkalmasabb legyen. A kísérletezés, “hibridizálás” a mai napig folyik a kutató intézetekben, kereszteznek “mindent mindennel”, emellett a különböző termőterületeknek mindnek megvan a jellemző “ősi” fajtája. Ezen kívül a korábban említett vadon/félvadon növő, “ősi” teafák és az ezekről készült teák több szempontból felbecsülhetetlen értéket képviselnek.
Az évszak:
A tavasszal szüretelt teák eltérő karakterrel rendelkeznek, mint az őszi szedésűek (általában a tavasziak illatosak, az ősziek ízgazdagabbak). Sőt! Tavasszal is több, egymást követő szüretet különböztetnek meg. Néhány teafajtát – jellemzően a zöldeket és a szikla wulongokat általában – kizárólag tavasszal és csak egyszer szüretelnek. Tajvanon viszont 4 szüret is létezik (tavasz, nyár, ősz, tél) de a prémium teákat itt is csak kétszer szedik.
A “terroir”:
Terroir-nak hívjuk a földrajzi helyet ahol a tea növény terem. A terroir 3 részből áll: a talaj, az éghajlat és a domborzat. A legtöbb különleges teát, 800 – 1500-2000 méter magasságban, savasabb talajban termesztik. Nagyobb magasságban a tea lassabban növekszik, ellenben tartalmasabb ízű lesz. Sok kínai úgy véli, hogy a sziklásabb talajban és zordabb hegyvidéki körülmények között (pl. Wuyi-hegy) termett tea a legfinomabb. A legjobb tea termő területek szub-trópusi, párásabb területeken vannak, meleg nappalokkal és hűvösebb éjszakákkal, átlagosan 1500 mm éves csapadékmennyiséggel. Ez biztosítja a már említett lassú növekedést és az intenzívebb ízeket.

teaültetvényen dolgozók

Kína, a tea őshazája

A tea Kína déli tartományaiban, a Kínai-tengertől Tibetig húzódó sávban őshonos. Kedveli a szelíd, köves hegyhátakat, a szubtropikus éghajlatot, a langyos esőt. Legjobb fajtái a Vu, a Mian-san és a Huansan hegyek oldalain termettek már az első időkben is. A teacserje külső megjelenésében a rózsabokorhoz hasonlít. Virágja csipkerózsára emlékeztet. Vadon nőve eléri a tíz métert is, termesztve legfeljebb kétméteres. Nyújtott ellipszis, fogazott szélű sötétzöld levelei, mint a pillákkal szegélyezett szemhéjak. A levelei miatt kezdték a cserjét termeszteni. Belőlük készült az illatos főzet, a tea.

A kínaiak a teát kisparaszti gazdaságokban termelték nagy hozzáértéssel. A tea zamatát, finom illatát annak a végtelen gondosságnak és türelemnek köszönhette, amellyel a rendkívül kényes cserjéket felnevelték, az összegyűjtött leveleket szárogatták, sodorgatták, csomagolták. Drága is volt a tea az első időkben! Az uralkodók hamar felismerték a tea elterjedésében, magas árában rejlő haszonszerzési lehetőséget, ezért adót vetettek ki rá, amely a termés egyharmadát jelentette.

A 7-9. századi források a teáról, mint az állam egyik fő jövedelmi forrásáról írtak. A 9. században már állami monopólium volt, elvették a kis parcellákat gazdáiktól. Később ismét megengedték a parasztoknak, hogy termesszék. Kína középkori történelme folyamán gyakran kerültek szembe a kizsákmányolt termelők az állammal. Legnagyobb megmozdulásuk, mely 1171-ben Hunnan és Hubei tartományokban zajlott le, a "teaparasztok felkelése" néven vált ismertté. ültetvényen dolgozók litográfia

A teát magról ültették. Az ősszel összegyűjtött érett magvakat finom homokkal és földdel keverve porcelánedényekbe öntötték. Az edényeket óvták a nedvességtől, nehogy idő előtt csírázni kezdjenek. Tavasszal a magvak melegágyba kerültek, vagy rizspelyvával keverve rögtön a gondosan előkészített talajba vetették. A kikelt kis palántákat állandóan gyomlálták, öntözték, óvták a széltől is. Később rendszeresen nyesték őket, hogy lombosabbak legyenek. Téli viharok idejére szalmával födték be, forró nyári napokon pedig a rizsfőzés után megmaradt vízzel öntözték. A negyedik évben kezdték meg a levelek szedését. Évente három-négy alkalommal szüreteltek. Az első kora tavasszal, márciusban kezdődött, a levelek minőségétől függően. Rendkívül fontos volt, hogy a leveleket a kellő időben szedjék, egyetlen elmulasztott nap elég volt ahhoz, hogy minőségük romoljon. Amint észrevették, hogy a levélkék vége könnyedén felkunkorodik, késedelem nélkül mozgósították a szüretelőket. A még alig kifejlett, apró, gyenge leveleket gyűjtötték össze vesszőkosarakba.

Az első teát a császári udvarba vitték, főzete az előkelőség itala volt. Császárteának hívták, kereskedelmi forgalomba sohasem került. (Nevezték virágteának is, mert az alig kipattant levelek virágbimbóra emlékeztettek.) E drága tea szüreteléséhez gondosabban is előkészültek, mint az utána következőkhöz. A munkásoknak a szüretet megelőző hetekben és a szüret ideje alatt tartózkodniuk kellett a fűszeres, hagymás ételektől. Halat sem ehettek, nehogy leheletükkel megrontsák a teát. Naponta fürödtek, kezükre kesztyűt húztak, vagy éppen csak a körmükkel csippentették le a hajtásokat. Vigyázva, nehogy ujjukkal hozzáérjenek. Többnyire asszonyok és lányok foglalkoztak a tealevelek gyűjtésével. Kényes, nagy ügyességet kívánó mesterség volt az övék, melyre gyermekkoruktól fogva tanították őket.
A második szedés május végén vagy június elején, a harmadik pedig augusztus elején történt. Néha még ősszel is szüreteltek, de ez már csak öreg, rossz ízű leveleket adott. A szüretek mindenkor látványos népünnepélyekkel végződtek. Régi leírások szerint néha még majmokat is felhasználtak a szürethez. Azokra a hegyoldalakra, ahol nagyon magasra is ültettek cserjéket, s nehéz volt megközelíteni, majmokat küldtek fel. Kövekkel dobálták őket, mire a feldühödött majmok mérgükben tépdesni kezdték a leveleket, melyeket a lent várakozó kínaiak összeszedtek. A leveleket méretük szerint nagyjából szétválogatták, és állandóan forgatva szárították nádból készült gyékényen vagy vesszőkosarakban. Ezt a műveletet is nagy szakértelemmel kellett végezniük, mert meghatározta a tealevelek későbbi minőségét.
A kész leveleknek magas követelményeknek kellett megfelelni. Mint ahogy Lu-Yün kínai költő megénekelte a 8. században: a tealevél legyen ráncos, mint a tatár lovas csizmája, fodros, mint jól megtermett bivaly szügye, fénylő, mint zsenge fuvallattól felborzolt tó, illatos, mint a hegyek közt felszálló pára, zamatos és lágy, mint az esőtől frissen áztatott föld.